Nyilván ez minden családnál és kultúránál más és más, valamint idő függvénye is, hiszen nem mindegy, hogy 3 hetet töltesz el valahol, vagy esetleg egy évet. Hollandiában egy autista kisfiúra vigyáztam, így ő például teljesen másképp viszonyult hozzám, mint itt a két teljesen egészséges kisgyerek. Na de haladjunk szép sorjában, külön is szedem nektek a két családot.:)
Hollandia:
Nagy szívfájdalmam mai napig, hogy csak 5 hetet tölthettem el itt, mert teljes szerelem volt az a család számomra. Mind a gyerekek, mind a szülők terén nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy hozzájuk kerültem, mert már az első pillanattól kezdve teljesen egyenrangú félként kezeltek, mintha én is a család tagja lennék. (Apukám még viccesen meg is jegyezte, hogy az anyuka is inkább a barátnőm volt, mint a munkaadóm, mert volt olyan, hogy szinte egy egész napra kiruccantunk ketten vásárolgatni.:D). Na de a szülőkről majd egy másik posztban mesélek, most a gyerekek vannak a fókuszban.
Az elején volt bennem egy kis félsz, hiszen ez volt az első alkalom, hogy ilyen munkát vállalok, és féltem, hogy mi lesz, ha nem bírok majd a kisfiúval. Nem attól féltem, hogy én fogom rosszul érezni magam, inkább attól, hogy a kisgyereknek ne legyen semmi baja. De aztán hamar megnyugodtam, nem volt semmi probléma.
Az autistáknak megvan az a tulajdonsága, hogy általában elvannak a saját kis világukban, ezért például nem nagyon szerette Daan, ha ölelgettem, vagy puszilgattam, de ettől függetlenül azért meglepően sokszor megengedte, szóval képzelhetitek, teljes volt a boldogság.:D
Az elején furcsa volt megszoknom, hogy nem ölelgethetem, hiszen a húgom mellett ehhez hozzá voltam szokva, de őt így kell elfogadni és szeretni. Emellett pedig rengeteg szeretetet kaptam tőle, egyszer például megölelt és megpuszilt, ami nála nagyon ritka, akkor szerintem minimum 5 napig a fellegekben lebegtem, annyira jól esett. És tényleg ne úgy képzeljétek el, hogy teljesen kizárja a külvilágot, mert ha szeretett volna valamit, megfogta a kezem, és megmutatta mit szeretne, és sokszor húzott magával akkor is, amikor játszott valamit és szerette volna, hogy én is szálljak be a mókába.
Persze voltak húzósabb időszakok, amikor egy egy napján nyűgösebb volt, ilyenkor néha a szívem szakadt meg és a sírás határán álltam, mert nem tudtam, hogyan segítsek neki, de sajnos volt, hogy sem én, sem a szülők nem tudtunk mit csinálni, egyszerűen megvártuk, míg lecsillapodik.(Egyébként ilyen szerintem maximum kétszer volt, tehát nem volt gyakori jelenség.)
Összegzésként így visszatekintve megállapíthatom, hogy viszonylag átlagos játékkal teli napokat éltem meg egy nem mindennapi kisfiú mellet, és egy percig sem bánom, hogy úgymond egy nem átlagos családba kerültem. Sosem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor sikerült mosolyt csalnom az arcára, vagy amikor sikerült neki olyat mutatnom, amitől hangosan kacagott.
Például esténként mindig kádban fürdött, és azzal szokott játszani, hogy a lufikba ereszt vizet. Én pedig egyszer kitaláltam, hogy pukkasszuk ki őket ollóval.( Visszagondolva elég meredek ötlet, mert fordítva is elsülhetett volna, ha megijed, de szerencsére nem.) Ilyenkor hol lassabban, hol gyorsabban elszámoltam háromig, és kipukkasztottam a lufit. Egyrészt nagyot pukkant, másrészt pedig fröcsögött mindenfele belőle a víz, és ez annyira tetszett neki, hogy az egész ház a kacagásától zengett. Imádtam! =)
Az én kis srácomnak volt egy bátyja is, rá nem kellett vigyáznom, de rá is csak csupa jó jelzőt tudnék aggatni.:) Kisebb nyelvi nehézségeink azért akadtak, mert én nem beszélek hollandul, ő pedig tavaly még nem igazán mert angolul megszólalni, de azért volt egy két aranyos pillanatunk. Korábban egyébként írtam a legkedvesebb ottani élményeimről, ide kattintva ezeket is elolvashatjátok.
Az biztos, hogy az az 5 hét meghatározó volt az életemben, hiszen egy nem mindennapi család hétköznapjainak lehettem a részese, és mindig is szép emlékként fogok visszagondolni rá.
Németország:
Na ők már egy merőben más téma. A családom és a barátaim tudnának mesélni arról, hogy mennyit panaszkodom.:D Nem mondanám, hogy megbántam, hogy idejöttem, mert észreveszem magamon is, hogy rengeteget fejlődtem és változtam ez alatt a négy hónap alatt. Csupán arról van szó, hogy rá kellett döbbennem, hogy én, és a német mentalitás nem igazán vagyunk nyerő párosítás.
Az biztos, hogy sok elkényeztetett gyereket láttam már a röpke 20 évem alatt, de két ilyen hisztiset még nem sűrűn. Rendben van kicsik még, a kislány 5 a kisfiú pedig 3 évesek, de olyan hisztiket levágnak, amiket még egy királyi sarj is megirigyelne, komolyan mondom. És nem is nagy kaliberű dolgokra kell gondolni, teljesen hétköznapi, apró dolgokon pörögnek be. Csak hogy egy pár példát említsek: Volt, hogy a kislány fél óráig hisztizett, mert nem vehetett be gyógyszert, mint a beteg öccse. Khm, hát én gyerekként 10km-es körzetben minimum elkerültem a gyógyszereket, nem hogy sírjak utána. Na ezen túltettem magam, akkor jött egy megahiszti a kisfiútól, amiért nem futhatott fel a nővérével a domboldalon, mert ő már előrement oviból hazafele és már bement a házba. Én pedig ott álltam az utca közepén egy bömbölő gyerekkel, de nyilván nem hagyhattam ott az úttest mellett, hogy szóljak a nővérének, hogy gyere vissza, hogy együtt megessetek fel a lejtőn. Úgyhogy felvettem, és felcipeltem, de közben agyonrugdosott, ütött vágott, amit csak el lehet képzelni, majd utána még kb. háromszor az utcáról hoztuk vissza az anyjával, mert elszaladt... Konkrétan annyira felhergelte magát ezen a gyerek, hogy remegett az idegességtől. Itt azért én is egy kisebb sokkot kaptam, mert komolyan mondom én ilyet még nem láttam. Még a nagymamát is át kellett hívni, hogy segítsen, mert az anyukának vissza kellett mennie, és emellett kulcsra volt zárva az összes ajtó, hogy ne kelljen megint az utcáról begyűjteni. Szóval a legtöbb hétköznapunk ilyen kis aranyosan telik itt.:D
Persze azért itt is vannak jó pillanataink, a Nora például a héten többször is mondta, hogy milyen kár, hogy nemsokára megyek el, maradhatnék még, mert már csak két hetem van hátra. Furcsa belegondolni, mert a hétköznapok sokszor csigalassúsággal vánszorognak, de közben mégis olyan, mintha csak úgy repülne az idő. (Na de már megint elkanyarodtam, Szandra, Szandra...:D) A kisfiú pedig éppen ma halmozott el puszikkal és ölelésekkel, amit nem is tudom minek köszönhetek. És sokszor észreveszem egyébként, hogy ha csak játszunk is befészkelik magukat az ölemben közbe vagy odabújnak, és ilyenkor hajlamos vagyok kitörölni minden addigi rossz pillanatot, a következő hisztiig.
Biztos, hogy valamilyen szinten hiányolni fogom őket, mégiscsak egy negyed évig minden nap az életem részesei voltak, sok időt töltöttünk együtt. Fejlődtek is, mióta itt vagyok, egyre többször sikerül a köszönöm és a bocsánat szó használata, aminek nagyon örülök.:) De ettől függetlenül hosszabb időre biztosan, hogy nem ők lennének nekem a megfelelő család. Egyrészt ezek a napi hisztik engem rettenetesen leszívnak agyilag, és egyszerűen hiába próbálkozom kedvességgel, észérvekkel vagy játékosan csitítani a kedélyeket, egyszerűen semmi nem használ. A kisfiúval minden reggel szabályos harcot vívok azért, hogy megmossuk a fogát, és átöltözzön. A másik nagy baj pedig az, hogy a szülők engedékenyek, mert nem igazán tolerálják a hisztit, és inkább rábólintanak a dologra a béke kedvéért. Így én hiába próbálom nevelgetni őket, ami persze nem az én feladatom, de így az én mindennapjaim sokkal nehezebben, mert természetesen én vagyok velük otthon, nem pedig ők ugyebár.
Na de tényleg nem panaszkodom, félreértés ne essék, nagyon aranyosak velem a szülők és a nagyszülők is, de itt nem érzem magam annyira otthonosan, mint mondjuk Hollandiában. Bár ezt annak is betudom, hogy itt nincsenek barátaim, mert az én korosztályom egyszerűen nem fellelhető ebben a kis városban... Én pedig hozzá vagyok szokva, hogy a csajokkal elugrunk vásárolni, vagy forrócsokizni, hogy kieresszük a gőzt, úgyhogy azt hiszem, ez is kicsit betesz a közérzetemnek időnként. Nem vagyok hozzászokva ehhez a huzamos egyedülléthez. De azért tapasztalatnak tényleg nem rossz, és tényleg sokat köszönhetek ennek a helynek is. Ezzel a családdal is ugyanúgy fogom majd tartani a kapcsolatot, ahogy a hollandokkal is a mai napig, Norának is megígértem már, hogy majd skypolunk, nyilván nem vágok át egy öt éves kislányt.:)
Röviden talán ennyi, de még órákig bírnék beszélni a témáról, úgyhogy ha kérdésetek van feltehetitek itt kommentben vagy facebookon, de megtaláltok e-mailben is a szandrasblog@gmail.com címen, szívesen válaszolok!
Szép estét mindenkinek. =)
Az biztos, hogy az az 5 hét meghatározó volt az életemben, hiszen egy nem mindennapi család hétköznapjainak lehettem a részese, és mindig is szép emlékként fogok visszagondolni rá.
 |
| a kis drágám <3 |
Németország:
Na ők már egy merőben más téma. A családom és a barátaim tudnának mesélni arról, hogy mennyit panaszkodom.:D Nem mondanám, hogy megbántam, hogy idejöttem, mert észreveszem magamon is, hogy rengeteget fejlődtem és változtam ez alatt a négy hónap alatt. Csupán arról van szó, hogy rá kellett döbbennem, hogy én, és a német mentalitás nem igazán vagyunk nyerő párosítás.
Az biztos, hogy sok elkényeztetett gyereket láttam már a röpke 20 évem alatt, de két ilyen hisztiset még nem sűrűn. Rendben van kicsik még, a kislány 5 a kisfiú pedig 3 évesek, de olyan hisztiket levágnak, amiket még egy királyi sarj is megirigyelne, komolyan mondom. És nem is nagy kaliberű dolgokra kell gondolni, teljesen hétköznapi, apró dolgokon pörögnek be. Csak hogy egy pár példát említsek: Volt, hogy a kislány fél óráig hisztizett, mert nem vehetett be gyógyszert, mint a beteg öccse. Khm, hát én gyerekként 10km-es körzetben minimum elkerültem a gyógyszereket, nem hogy sírjak utána. Na ezen túltettem magam, akkor jött egy megahiszti a kisfiútól, amiért nem futhatott fel a nővérével a domboldalon, mert ő már előrement oviból hazafele és már bement a házba. Én pedig ott álltam az utca közepén egy bömbölő gyerekkel, de nyilván nem hagyhattam ott az úttest mellett, hogy szóljak a nővérének, hogy gyere vissza, hogy együtt megessetek fel a lejtőn. Úgyhogy felvettem, és felcipeltem, de közben agyonrugdosott, ütött vágott, amit csak el lehet képzelni, majd utána még kb. háromszor az utcáról hoztuk vissza az anyjával, mert elszaladt... Konkrétan annyira felhergelte magát ezen a gyerek, hogy remegett az idegességtől. Itt azért én is egy kisebb sokkot kaptam, mert komolyan mondom én ilyet még nem láttam. Még a nagymamát is át kellett hívni, hogy segítsen, mert az anyukának vissza kellett mennie, és emellett kulcsra volt zárva az összes ajtó, hogy ne kelljen megint az utcáról begyűjteni. Szóval a legtöbb hétköznapunk ilyen kis aranyosan telik itt.:D
Persze azért itt is vannak jó pillanataink, a Nora például a héten többször is mondta, hogy milyen kár, hogy nemsokára megyek el, maradhatnék még, mert már csak két hetem van hátra. Furcsa belegondolni, mert a hétköznapok sokszor csigalassúsággal vánszorognak, de közben mégis olyan, mintha csak úgy repülne az idő. (Na de már megint elkanyarodtam, Szandra, Szandra...:D) A kisfiú pedig éppen ma halmozott el puszikkal és ölelésekkel, amit nem is tudom minek köszönhetek. És sokszor észreveszem egyébként, hogy ha csak játszunk is befészkelik magukat az ölemben közbe vagy odabújnak, és ilyenkor hajlamos vagyok kitörölni minden addigi rossz pillanatot, a következő hisztiig.
Biztos, hogy valamilyen szinten hiányolni fogom őket, mégiscsak egy negyed évig minden nap az életem részesei voltak, sok időt töltöttünk együtt. Fejlődtek is, mióta itt vagyok, egyre többször sikerül a köszönöm és a bocsánat szó használata, aminek nagyon örülök.:) De ettől függetlenül hosszabb időre biztosan, hogy nem ők lennének nekem a megfelelő család. Egyrészt ezek a napi hisztik engem rettenetesen leszívnak agyilag, és egyszerűen hiába próbálkozom kedvességgel, észérvekkel vagy játékosan csitítani a kedélyeket, egyszerűen semmi nem használ. A kisfiúval minden reggel szabályos harcot vívok azért, hogy megmossuk a fogát, és átöltözzön. A másik nagy baj pedig az, hogy a szülők engedékenyek, mert nem igazán tolerálják a hisztit, és inkább rábólintanak a dologra a béke kedvéért. Így én hiába próbálom nevelgetni őket, ami persze nem az én feladatom, de így az én mindennapjaim sokkal nehezebben, mert természetesen én vagyok velük otthon, nem pedig ők ugyebár.
Na de tényleg nem panaszkodom, félreértés ne essék, nagyon aranyosak velem a szülők és a nagyszülők is, de itt nem érzem magam annyira otthonosan, mint mondjuk Hollandiában. Bár ezt annak is betudom, hogy itt nincsenek barátaim, mert az én korosztályom egyszerűen nem fellelhető ebben a kis városban... Én pedig hozzá vagyok szokva, hogy a csajokkal elugrunk vásárolni, vagy forrócsokizni, hogy kieresszük a gőzt, úgyhogy azt hiszem, ez is kicsit betesz a közérzetemnek időnként. Nem vagyok hozzászokva ehhez a huzamos egyedülléthez. De azért tapasztalatnak tényleg nem rossz, és tényleg sokat köszönhetek ennek a helynek is. Ezzel a családdal is ugyanúgy fogom majd tartani a kapcsolatot, ahogy a hollandokkal is a mai napig, Norának is megígértem már, hogy majd skypolunk, nyilván nem vágok át egy öt éves kislányt.:)
 |
| amikor teljes a harmónia :) |
Röviden talán ennyi, de még órákig bírnék beszélni a témáról, úgyhogy ha kérdésetek van feltehetitek itt kommentben vagy facebookon, de megtaláltok e-mailben is a szandrasblog@gmail.com címen, szívesen válaszolok!
Szép estét mindenkinek. =)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése