Én 10 éves voltam, mikor elváltak a szüleim, és ez nekem akkor egy nagyon fájó pont volt. Ma persze már belátom, hogy ez így sokkal jobb nekik is, és nekem is, de abból akkor csak annyit fogtam fel, hogy ezentúl már nem lesz ott minden reggel anya és apa ha felkelek, és nem értettem, hogy miért is kell ennek így lennie. Persze az is tény, hogy ez volt az egyik legrosszabb korszakom, amiben minden volt amit el lehet képzelni: rendőrség, gyámhatóság és rengeteg rengeteg veszekedés. Nagyon részletekbe menően nem szeretnék belemenni a dolgokba, mert egyrészt nem szeretném kiteregetni a családi szennyest, másrészt pedig itt most nem is ez a lényeg.
Egy válásnál, mondjon akárki akármit, mindig a gyerek húzza a rövidebbet. Mert ugyebár ilyenkor jön a kinél helyezzük el a gyereket kérdés. Ez pedig olyan, mintha azt kérdeznék tőled, kit szeretsz jobban. Normál esetben egy gyerek mindkét felet ugyanúgy szereti, tehát ez nem fair kérdés, ha pedig mégis választana, akkor azzal megbánta a másik szülőt, aki valószínűleg ugyanúgy a legjobb tudása szerint nevelte őt, és ugyanolyan szeretettel.
Sosem felejtem el a napot, amikor bejelentették nekem a dolgokat otthon. Pont egy versenyről mentünk hazafele, bementünk egy nagyobb bevásárlóközpontba is, szokatlanul engedékenyek voltak mind a ketten. Feltűnt, de különösebben nem gondolkodtam el a miérteken (10 évesen ki tenné?), inkább csak örültem a kialakult helyzetnek. Aztán este jött a feketeleves. Lefekvés előtt közölték velem a nagy hírt. Elmondták, hogy már nem szeretik úgy egymást, mint régen, de ne féljek, engem ugyanúgy szeretnek, ez nem változtat semmin, csupán már nem fogunk együtt lakni. Szerettem volna hinni nekik, de ettől függetlenül nagyon szomorú voltam, és szerettem volna, ha minden a régiben marad. Azt is tegyük hozzá, hogy ez még nem az a korszak volt, amikor minden második házasság válással végződik. Nem is értem egyébként, hogy miért lett ebből ekkora divat. Az én szüleim 11 év után váltak külön, ma pedig már olyanokról is hallani akik 1 év, vagy akár 5-6 hónap után mentek külön. Könyörgöm, gondoljuk már át a dolgot... Persze mondhatjuk, hogy ez csak egy papír, és ez talán mindaddig így is van, amíg nem jön egy (vagy több) gyerek a képbe. De ha már ott egy pici, akkor legyen már bennünk annyi, hogy nem házasodunk újra 120-szor. Na jó, picit elkanyarodtam a témától.
Ezután pedig elérkezünk az újabb ponthoz, ami a költözés. Igazából mi előtte is nagyon sokat költözködtünk, de szerettem ezen a helyen lakni, mert végre egy családi házban laktunk, egy új utcában, ami tele volt velem hasonló korú gyerekekkel, így mindig volt kivel játszani, elmenni csavarogni vagy fagyizni. Mindig volt egy kis nyüzsgés, egy kis sütögetés az utcában, amit imádtam. Így ez egy újabb kisebb tragikus pont volt, bár ez a többi dolog mellett igazából eltörpült.
 |
| Vajon az én hibám?? szerintem ez sok kis törpe fejében megfordul |
Az utolsó szempont amiről beszélni szeretnék, az pedig az "új apuka / anyuka". Nálunk igazából anyukám és apukám is elég hamar a történtek után összejött valakivel, így nem maradt sok időm azon gondolkodni, hogy vajon olyanok lesznek-e, mint a mesebeli mostohák, de természetesen a kezdetekben nem igazán rajongtam az ötletért. Persze ezt nem mutattam ki, inkább csak befele puffogtam, mert nem akartam senkit megbántani, és mert amúgy is kis félénk voltam, vitázni sem akartam, az volt enélkül is elég. Persze így visszagondolva, ez nem biztos, hogy a legjobb taktika, de ami történt megtörtént, az idő kerekét én sem tudom megfordítani. Lényeg a lényeg, hogy az elején nagyon furcsa volt megszoknom, hogy azt látom, hogy mást ölelgetnek, mást puszilgatnak, és annak a tetejébe, hogy új helyre költöztek mind a ketten, még egy új lakótársat is kaptunk. Persze hamar hozzászoktam, és soha nem is volt probléma belőle, elvégre ha boldogok egymással, én nem állok semminek az útjába. Egyszerűen csak nem így képzeltem el a dolgokat.
Ja és még valami. Válásnál, ha jól tudom, alapvetően az egyik félhez kerül a gyerek, a másiknak pedig minden második hétvége "jut" úgymond, amit teljes jogilag a gyerekével tölthet. Nekem ez nagy törés lett volna, és amúgy is úgy volt megbeszélve, hogy mindenkit ugyanúgy láthatok, mint eddig, ezért mi kialakítottunk egy saját kis rendszert. Nálunk az lett a módi, hogy egyik hetet az egyik, a másik hetet pedig a másik szülőnél töltöm. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy minden vasárnap fogtam a kis tanszereimet, és minden egyéb cókmókomat, összepakoltam egy táskába és mentem. Nem állítanám, hogy ez a legjobb és legkényelmesebb módszer, mert közel sem az. Én így éltem a hétköznapjaimat egészen 19 éves koromig, amíg el nem mentem a főiskolára. Persze az idő múlásával egyre több dolgot felejtettem el elpakolni, valami mindig a másik lakásban maradt, ami kellett volna, ilyenkor pedig jöttek a tipikus viták, hogyha a fejem nem lenne a nyakamhoz "erősítve", már azt is rég elhagytam volna. Én pedig ezt rettenetesen utáltam, mert én ezt senkitől nem kértem, hogy így legyen. Nem én választottam, hogy váljanak el, hogy éljenek külön, még akkor sem, ha ez így a jobb. Ilyenkor egyszer kétszer azt is a fejemhez vágták, hogy én akartam, hogy így legyen. Igen én, mert senkit nem szerettem volna kirekeszteni az életemből, sem megbántani. Nekem a természetemből fakad, hogy a nekem fontos embereket próbálom óvni, még ha így én is húzom a rövidebbet, ezért nagyon igazságtalannak ítéltem ezt, akárhányszor megkaptam, és bántott is a dolog. Miért kell rám hárítani egy ilyen dolgot. Igen néha a másik lakásban felejtem a dolgaimat, de 9 éven keresztül éltem heti ciklusban a napjaimat, senki nem várhatja el tőlem, hogy minidig összeszedett legyek. Soha nem volt egy stabil helyem. Persze mind a kettő házban megvan a saját kis szobám, a kis kuckóm, de ez a minden heti hercehurca akkor sem lett jobb. Ettől függetlenül, ha ma kerülnék ilyen választás elé, szerintem még mindig ezt az utat választanám, mert jobb ötletem még mindig nincsen, de szerintem ez az út sem járható mindenki számára, mert ez sem egészséges. Minden családban meg kell találni azt a módszert ami a legjobban beválik, és ami a legkevésbé fájdalmas mindenki számára. Áldozatok nélkül persze nem megy, de semmi sem megoldhatatlan.:)
Ez csak az én történetem, ismerek olyan embereket, akiknek szintén elváltak a szüleik, de náluk nem volt semmilyen bonyodalom, és minden simán ment. Ilyen is van, nyilván az én esetem sem egyedi. Csupán azért írtam le mindezt, hogy ha valaki esetleg hasonló esetben van, tudja, hogy nincs egyedül, és hogy semmi rossz nem tart örökké. Tipikus közhely, de az idő tényleg segít egy picikét. Lehet, hogy kicsit csapongó voltam, amiért bocsánatot kérek, de azért még mindig elég fájó pont ez a kis életemben, hiába telt már el 10 év azóta. Azért szép estét kívánok mindenkinek!:)
Facebook: All Yours Blog
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése